Nagyjából 10 éve tartok tréningeket, félúton elkezdtem az egyéni fejlesztést is, így évek óta foglalkozom csoportos és egyéni szinten is az empátiával. Rengeteg gyakorlatot és játékot fejlesztettem, illetve fejlesztettünk ennek a mélyítésére, mégis, mikor megkérdezem a tréning résztvevőket vagy a klienseket, egy dolog jut eszünkbe: „hát ez azt jelenti, hogy mellé kell ülni”…
Több problémám is van ezzel a mondattal. KELL… Valóban kell? Vagy választhatom, hogy kell vagy szeretném. Aztán ott van még az a „melléülés” dolog is… Vajon megcselekszem ezt? Vagy csak tudom, kognitívan tudom, megtanultam, hogy így kezdődhet a folyamat. A válaszom erre a legutóbbira az, hogy igen. A legtöbbször tudjuk, de nem tesszük meg.
Nem tesszük meg, mert félünk. Nem tesszük meg, mert zavarban vagyunk. Nem tesszük meg, mert arra szocializálódtunk, hogy mondjunk, beszéljünk, tájékoztassunk. És nem tesszük meg, mert azért hallgatunk, hogy válaszoljunk, és nem azért, hogy empátiát adjunk.
Hiszen a legtöbbször talán saját magunkkal sem vagyunk empatikusak…
És itt kezdődik ez a folyamat!
Itt indul el az egész felemelő és szeretetteljes történet, ami azután kiteljesedni képes a két ember közötti kapcsolódásban. Hiszen hogyan adjak empátiát, ha magam sem vagyok rendben? Korábbi írásunkban már körülírtuk a kongruenciát, ahol megpróbáltunk rávilágítani arra, milyen az, amikor nem vagyok rendben, és hogyan tudom ezt tudatosítani. A kulcs ebben az volt, hogy keressem meg az érzést, ami ezt okozza. Majd a hozzátartozó gondolatot, majd a szükségletet, és így tovább. Igen. Az empátia adás kezdete szinte ugyanez, magammal és másokkal szemben is. Egy érzés tudatosítása. Ha figyelmesen hallgatok, meghallom a szavak mögötti érzést. Éppúgy magamnál, mint ahogy nálad is.
De hányszor használjuk ezt? Hányszor használjátok azt, hogy: „Biztos nagyon tehetetlennek érzed magad.” „Megértem a csalódottságod.” „Megértem, ha félsz.” „Biztos megijedtél.”… Ehelyett mi történik? „Aha, nekem is volt már ilyen, akkor azt történt, hogy… ” Vagy „aha, szerintem csináld azt, hogy… ” Vagy… És magamban elkezdek gondolkodni, mert egyébként én sem vagyok oké jelenleg, majd elvesztem a fonalat és kiesek a jelenből. Beleesek a saját gondolataimba, a saját jövőmtől való frusztrációba emiatt, a saját elakadásaimba, végül a saját negatív érzéseim eluralkodnak rajtam.… És nagy valószínűséggel a másik is észreveszi, hogy már nem vagyok ott…
Hisz a másik kulcs ehhez a tiszta jelenlét. Az a jelenlét, ahol megszűnik tér, megszűnik idő, nem létezik más; csak ő meg én. Ahol megérzem a másikat. Ahol megpróbálom érezni, amit ő és visszaadni ezt neki. Megfogalmazni azt, amit ő nem tud, mert talán nem is látja. Bármennyire is nehéz. Sokszor velem nem történik meg, ami Veled, mégis melléd tudok ülni, mert el tudom hinni azt – a kapcsolódásunk miatti érzésből – hogy mennyire lehet olyankor nehéz.
Az empátia tehát hallgat. Az empátia figyel. Az empátia nem kérdez. Az empátia nem ítél, nem beszél, nem következtet. Az empátia nem erőszakos. Az empátia nem akar megoldani. Az empátia érzést keres… és érez.