Azt láthatták, hogy nehezen gyalogolok, hogy nem jó az egyensúlyom, sántítok, billegek. Azt gondolhatták, hogy fáj a lábam. Sokan azt gondolták, hogy azért “dobálom” a lábaim, mert az menő. Voltak, akik kifiguráztak, összesúgtak. Volt, amit megtapasztaltam, volt amit hallottam, volt amit mások meséltek el, akik úgy gondolták, jobb ha tudom.
Igen, tudtam.
Nem, mások nem tudták, nem tudhatták.
Néztek, láttak, ítéltek, rám aggatták a cédulát, hogy “de rajnak hiszed magad”, vagy “de részeg vagy”, mert dőlöngélsz.
Eszméletlenül bántott. Mai napig bánt. Nem az, hogy én voltam a célpont, hanem az a mérhetetlen intolerancia és ítélkezés, amit tapasztaltam. A következtetés, a feltételezés, a megjegyzések.
Az a helyzet, hogy sosem tudhatjuk a másik ember min megy keresztül. Ezek az ítélkező emberek egy kilométert nem bírtak volna az én “cipőmben”, az én kondíciómmal. Pár lépés után feladták volna, hogy “ ja te azért nem tudsz menni, mert nem mozog megfelelően a lábad? Ja, hogy betegséggel élsz? Ja hát ezt nem tudtam…” Persze hogy nem.. De ítélkezni, kifigurázni könnyebb volt, mint gondolkodni és kérdezni vagy empatikusnak lenni. Vagy egyszerűen észrevenni, regisztrálni és elengedni. De nem. Mi nem így működünk. Muszáj valamilyennek lenni mindennek amit látunk, hallunk, tapasztalunk.
Nem haragszom, nincs bennem harag. Bántott és emiatt szomorú voltam. Valószínűleg csalódottság van mögötte. Csalódtam, mert empátiával számoltam. Nem azzal, hogy azt mondják, hogy “jaj te szegèny!” Vagy hogy “legalább van rá gyógyszer”. Arra vártam volna valószínűleg, hogy azt mondja valaki, hogy “azt látom az arcodon, hogy szenvedsz”, vagy hogy “megeröltetőnek tűnik, amikor sétálsz”, vagy csak annyit, hogy „hogy vagy?”. Sőt jobban belegondolva nem is volt semmi sem, amit mondhatott volna bárki, amitől jobb lett volna. Ilyet sajnos nem tudunk. Tisztelet a kivételnek. Ha ilyen helyzetbe kerül valaki, hogy lát másvalakit másképp működni, egy dolog biztos nem segít: ha ráaggatunk egy cédulát. Szerencsétlen, ó szegény, jaaaj. Az sem segít, ha odarohanunk és ölbekapjuk, vagy kirángatjuk a táskát a kezéből, hogy segítsünk rajta.
Kérdezzünk, mosolyogjunk rá kedvesen, tudassuk szavakkal, vagy nem verbálisan, hogy észrevettük és készek vagyunk segíteni, ha szüksége van.
Az én állapotom a Sclerosis Multiplex. Másnak más. Én büszkén vállalom, mert szembenéztem vele. Nem fogom legyőzni, ő sem fog engem. Együtt élünk. Tanít engem. Tanít empátiára, elfogadásra, ítéletmentességre. Tanít, hogy pozitív legyek. Tanít, hogy arra koncentráljak, amim van, ne arra amim nincs. Arra amit szeretnék és ne arra amit nem szeretnék. Tanít hogy szeressek kedvesen, figyeljek aktívan, beszéljek megfontoltan. Ez egy út. Nem az számít nekem, hogy hova fogok eljutni, hanem, hogy mi történik út közben. Mit tapasztalok, hogyan érzek, mennyire szeretek és mikor lassítok.
Szívből kívánom mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, hogy legyen erős. Azt kívánom legyen kitartó, maradjon pozitív, és legfőképp tudja elengedni az emberek viselkedése okozta csalódásokat. Kívánom az utóbbi félnek, hogy legyen elfogadó, megértő, toleráns. Kérdezzen, tanuljon, támogasson. Kívánom hogy alakuljon ki az empátia bennetek, tudjátok adni másoknak. Kívánom hogy tudjatok empátiát adni magatoknak.
Ez az én történetem. Az én érzéseim. Nem gondolom, hogy ettől bármi is változni fog alapjaiban. De az alapokban változhat valami.