Minősítés. Ítélkezés. Ezt így hívjuk. De miért is tesszük ezt nap, mint nap szinte? Ha kimondatlanul is, de miért fut át egy-egy minősítő gondolat az agyunkon? Megpróbáltam megfogalmazni…
Ha jobban belegondolok, gyerekkorom óta jelen van az életemben ez a két szó. Egyrészt, mert ebben nevelkedünk – nemzetünk sajátossága a kritika. Másrészt erkölcsi fejlődésünk része a jó és a rossz megkülönböztetése. Ami természetes, hiszen gyermekeinket is megtanítjuk a normákra, de mi a különbség a normalitás és a szubjektivitás között? Ugyanis ez a kettő nem ugyanaz, mégis hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a saját szubjektív nézőpontom a norma. Hm, kinek is? Vajon a szépség vagy a kényelem mindenkinek ugyanazt jelenti? A jó illatú vagy rossz ízű egyetemleges? Ki a buta, és ki az okos? És a kedvencem: kinek van igaza és kinek nincs? Van egy rossz hírem: mivel ez is szubjektív, így senkinek, ugyanakkor mindenkinek. (Egyébként meg minek hatalmi játszmázunk olyanon, amiről csupán más gondolataink vannak?)
Szubjektivitás
Én is ebbe nőttem bele…hogy ez hülye, az hogy néz ki, amaz ronda, vagy kövér, vagy akármi. Ez vett körben az óvodában, ez vett körben az iskolában, ez vett körben otthon. Hiszen mindenkinek van véleménye, amiért megküzd, időnként harcol. Amiből aztán viták lesznek, és ellenérzések, és veszekedések, vagy még rosszabb; megsértődések. Hangtalanul, magadban „puffogva”. Aztán elindulsz ebbe beljebb és beljebb, míg nem oda lyukadsz ki, hogy nem találod a saját értékeidet és az önbecsülésed. Ugyanis a következő rossz hír a mai napra: a minősítés az, ami az önbecsülésed aláássa.
Ez kísért is egy darabig engem is. Átlagos nőként folyamatosan testsúly problémákkal küzdöttem, mert a mi családunk normája nem volt több 50 kg-nál. Vagy azt a példát is említhetném, hogy sokszor rám szóltak az iskolában, hogy sokat beszélek, mert más kevesebbet beszélt. Sokszor évek kellenek ehhez, hogy egyáltalán észrevedd, aztán változtass a gondolkozásodon, és azt tudd mondani „de hisz én így vagyok oké”. Ez az én világom!
Én is ebbe nőttem bele…mint Te. Nem azért, mert rossz emberek neveltek. Csodálatos emberek neveltek. De ha egyszer nem volt más működés. Kényelmes és komfortérzetet ad ez a keret. Kényelmes, és komfortérzetet ad, ameddig valaki más a célpont. Amíg valaki másra aggathatunk egy cédulát. Amíg nem kell magunkkal foglalkoznunk, magunkra vagy magunkba néznünk. Mert ugye mi van akkor, ha egyszer csak szembetalálkozunk magunkkal? Talán észrevesszük, hogy azért aggatunk ezeket a cédulákat másokra, mert szeretnénk, ha egy kicsi részünk tudná azt, amit ő. Szeretnénk hangosabbak lenni, vagy önkifejezőbbek, vagy extravagánsak. Talán teltebb idomokat vagy több szót…
Mindenki más
Hiszen mindenki esendő, lehet tökéletlen vagy fura. Mi van ha ez nyílt, bátor, önkifejező? Ahelyett, hogy korholó, megvető és kétkedő lenne. Miért kell nekünk mindenre aggatni egy cetlit? Miért van szüksége az agyunknak a centripetális funkció keretében mindent belepakolászni egy dobozba? Ez kerek, az hosszúkás, ez szép, az csúnya, ez ilyen, az olyan. Mi van akkor, ha csak ránézünk, és azt látjuk, hogy van? Úgy van, ahogy. Nem ítéled meg, nem minősíted. Nem mondod azt neki, hogy nem jó a haja ma vagy béna a nadrágja. Mert abban a pillanatban elkezded távolítani magadtól. Ehelyett csak elfogadod úgy, ahogy van.
Aztán egyszer csak azt látod, hogy ez átfordul benned. Megszűnik az ítélkezés. Nem kényszeríted magad, hogy minden valamilyen legyen. A gondolatod már arra irányul, mennyire vagány, bátor, bevállalós az a valaki. Vagy arra, mennyire jó ilyen szabadnak érezni magad.
Azt kívánom; más is érezhesse ezt a szabadságot.
Azt kívánom; ne zavarjon senkit egy másik ember önnön valósága.
Azt kívánom tartsuk tiszteletben a másik érdekeit és jogait, hogy azt csináljon, amit akar, azzal akivel akar, úgy nézzen ki ahogy akar, az legyen fontos neki, ami boldoggá teszi.
Természetesen amíg nem sérti az mások érdekeit és jogait.
Persze lehet, hogy tényleg nem tetszik, amit látsz. Ami bekapcsol egy gombot, ami miatt negatív érzésed támad. Azt mondod, oké. Azt mondom aham. Oké, ő ilyen. Ő ezt teszi. Ez is csak az én érdekes nézőpontom. Majd továbbmegyek.