Először azt hiszed nem tudsz talpra állni, a napok összefolynak az éjszakákkal, az éjjelek a nappalokkal. Nincs jó, nincs rossz, fekszel a félhomályban, az agyad egy más üzzemódba kapcsol. Hiába olvasod a feldolgozási módokat, hiába beszélsz ezer terapeutával, csak te vagy. És a mélységes veszteséged. Amit nem is lehet értelmezni. Mert miért megy el valaki 5 nap földi lét után? Próbálsz racionalizálni, válaszokat találni, megmagyarázni, hogy miért kellett így lennie. De az a nagy helyzet, hogy nincs válasz. Kognitív szükségletünk a megértés, azt hiszem ebbe bolondulunk bele. Így utólag visszatekintve biztosan. Hiszen mindent meg kell érteni? Mindent meg lehet érteni? Nem, nem lehet és nem is kell. Nagyon nehéz elfogadni, nagyon nehéz eltávolodni ettől, de aztán rájössz, máshogy nem megy. A másik a türelem. Miért érzed azt, hogy neked „jól” kell lenned? Ki mondja meg, hogyan kell lenned? Mások miért nem tudják elfogadni, ha nem vagy jól? Pokoli. Főleg, amikor egy betáblázott, racionális világból érkezel és atombombaként robban be egy ilyen tragédia.
Mi az, ami enyhülést hoz? A tevékenység. A barátok. Ha nem vagy egyedül. Nem lehetsz egyedül. Ha beszélsz, beszélsz, ha nem beszélsz, nem beszélsz. Valaki, aki ezt megadja, valaki, aki támogat ebben, aki elfogadja, hogy nem „kell” jól lenned. Vékony jég a depresszió kezdetben. Egy hajszál választ el attól, hogy ne maradj örökre az ágyban. Aztán elindul valami. Életösztön? Magam sem tudom. Azt hiszem a segítő szakma egyik előnye: vannak mások a világban, akik számítanak rád. Elkezdesz lassan felkelni. Nem minden reggel, de hetente többször. Beszélsz emberekhez, embereknek, akik semmit nem tudnak rólad. Emlékszem az első héten az unokahúgom megcsinálta a körmeim, a barátnőm pedig kitetoválta a szemöldököm. Mert nem is tudod mi máshoz nyúlj, de valahogy elérkezik az igény, hogy szeretnél tükörbe nézni. Vagy történjen valami, amitől jobb lesz. Sírsz- e? Igen. Minden nap. Van, hogy éjjel felébredsz zokogva. Legyen ott valaki? Legyen. Mindig. Aki átölel és azt mondja, ez most nagyon fáj és sírj nyugodtan. Aztán ez valahogy elkezd csökkeni. Közben teszed a dolgod. Nem mindig kelsz fel, de beletörődsz abba, hogy nem kell. Teszed a dolgod, még mindig sírsz, de beletörődsz abba, hogy ha jönnek a könnyek, hát jönnek. Teszed a dolgod, hogy a kognitív részed lefoglald. Teszed a dolgod, hogy túléld a napokat. És a napok csak jönnek- mennek, egymást követve. Aztán azt veszed észre, hogy már minden nap kikelsz az ágyból. Beszélsz, kapcsolódsz, kikapcsolsz. Emellett elindul a második folyamat. Mindent abuzálsz, ami korábban függővé tett. Cigaretta, alkohol. Hisz az érzések még mindig elbújnak. Nem is tudod hol vannak. Inkább nem gondolsz rájuk. Ismét megkérdőjelezed magad? Ez így oké? Szabad ilyet? Lehet mindent? Lehet. Igen, lehet. Nem ismernek rád? Az emberi keretrendszer nem ezt szokta meg? Kit érdekel. Ismét jön a pillanat: kit érdekel, ha én nem leszek? Aztán ismét rájössz, kellesz a világnak.
Eltelik 2 hónap, még mindig ebben vagy, de már kikapcsolod azt, hogy kit érdekel. Csinálod, amit éppen jónak látsz. Szándékosan nem használom a szót, hogy mit érzel. Hiszen az érzéseid csak a fájdalom köré csoportosulnak. Már nem sírsz. Vagy ritkán. Az üresség mellett elfogynak a könnyek is. Nem gondolkozol, nem döntesz. Majd lesz valahogy. Ki várja el hiszen hogy dönts? Nem tudsz. Az agyad olyan fokon égett el, hogy képtelen vagy erre. Aztán amikor azt gondolod, hogy ez így van jól, jön az, amire nem számítottál. A mélységes depresszió. Visszaesés? Nem. De valahogy elkezdesz kapcsolódni az érzéseidhez. Nem kelsz ki az ágyból reggelente, mert vizsgálod ezeket. Mi hogyan hat rád, mit hogyan kezelsz. Aztán felkelsz, Sorozatokat nézel, vagy ülsz bambán egy teraszon és nézel üveges szemmel. Nem döntöttél. Ez így van jól, mert az igény megszületik. A kapcsolódásra, a kommunikációra, a közös időkre. 4 hónap elteltével nem is érted hogy élted túl. És ez még mindig csak a folyamat közepe. De élsz. Lélegzel. Képes vagy döntéseket hozni. Érzel. Valamennyit, épp annyit, ami elég a túléléshez. Hálát biztosan. Azoknak, akik ezt végigcsinálták veled, azoknak, akik kitartottak, azoknak, akik még mindig nem gondolják, hogy nem „kell” jól lenned. De teszed a dolgod.