Az „agyalás” eredménye, az analízis paralízis
Én magam is jól ismerem ezt a helyzetet, meg is mutatom egy munkával kapcsolatos példán. Több mint tíz évig dolgoztam ugyanazon a munkahelyen, és bár a feladatköröm folyamatosan változott, egy idő után úgy éreztem, már nincs tovább.
Valami mást, valami újat akartam csinálni, csak nem tudtam, mi legyen az. Üzleti elemző voltam, véremben volt a különféle lehetőségek feltárása és kiértékelése. Rövid időn belül eljutottam oda, hogy a fejemben ezerféle ötlet keringett, az előnyeikkel és a hátrányaikkal együtt, de továbbra sem csináltam semmit.
Mindegyik ötlet túlságosan félelmetesnek tűnt, és ott motoszkált a fejemben: „Mi van, ha nem sikerül?”. Azt már elvetettem, hogy a cégnél váltok munkakört, új kihívások közé vágytam. No de melyik legyen az új irány? Őrlődtem, hetekig, hónapokig. Az hiszem, ezt az állapotot nevezik analízis-paralízisnek.
Minden új lehetőségnek van kockázata, és amikor változtatni akarunk, szembesülünk a félelmeinkkel, ami szinte meg is béníthat. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy ha még tovább gondolkodunk, végül eszünkbe jut egy zseniális ötlet, vagy megváltozik valami körülöttünk, ami megoldja a helyzetet.
100%? 0%? Van más megoldás?
Neked is ismerős ez az állapot? Ha igen, biztosan kíváncsi vagy, mi mozdított előre. Mert végül kimozdultam, azóta máshol, és mást csinálok. Számomra „A” vagy „B”, „igen” vagy „nem”, 100% vagy 0% helyett 75% lett a megoldás első lépése. Azaz, szemléletváltás. Ahelyett, hogy egyből megoldottam volna a dilemmám, részmunkaidőben folytattam a munkát, miközben tanultam, és új helyzetekben próbáltam ki magam.
Azért döntöttem így, mert tudtam magamról, hogy a kiszámíthatóság fontos. A „hátország” biztonsága erőt, kíváncsiságot, optimizmust adott a változáshoz. Lassabban haladtam, viszont tudtam, hogy kisebb lépésekben tisztázni tudom magamban a motivációimat és a félelmeimet.
Gyakran találkozom hasonló helyzetben levő emberekkel. Ők többnyire olyan, tapasztalt szakemberek, akik azt gondolják, hogy 100%-on kell teljesíteniük mindenben, és lehetetlen, hogy egyik napról a másikra „kilépjenek” a mókuskerékből. A 100% viszont kitölti a napot, nem fér be még több mellé – talán csak a gondolkozás. (Az biztosan belefér… én így jutottam el az analízis-paralízisig.) De szükség van-e a 100%-ra, ha már másfelé húz a szívünk? Miért ne lehetne elég a megszokott profizmussal teljesített 80% vagy 60%, miközben a felszabadult időben kísérletezni kezdünk?
Mikor megoldás a középút?
Tisztában vagyok azzal, hogy a „középút-keresés”nem mindig, nem minden helyzetben, és nem is mindenkinek jelent megoldást. De megoldást jelenthet, amikor nem tudod pontosan, mit akarsz. Vagy amikor már tudod, de nem teheted meg, hogy teljesen beleállj. Vagy ha óvatos vagy, és félsz „fejest ugrani” az ismeretlenbe. Legtöbben érezzük, amikor változásra van szükségünk, mégis gyakran szőnyeg alá söpörjük ezt az érzést.
Ha te is régóta analizálsz, és közben elbizonytalanodtál, az a változást kísérő természetes állapot. Megtalálhatod magadban, hogyan lépj tovább, de kérhetsz segítséget is, például egy coachtól. Lehetséges, hogy a következő lépésed nagyon kicsi lesz. De ki dönti el, mi kicsi, és mi nagy? Nem kell, hogy befolyásoljanak az interneten olvasható csodás történetek, a saját tempód te magad diktálod.
Visszatérve a személyes példámhoz, én szívesen gondolok a természetre, amikor újra felfedezem magamon az analízis paralízis első tüneteit. Ha nem látom át, hogyan valósítom meg valamelyik célomat, azzal bátorítom magam, hogy a magból sem egyetlen nap alatt lesz virágzó cseresznyefa. Ez erőt ad, hogy tovább neveljem a „cseresznyefáimat”. Neked mi ugrik be erről? Talán neked is van cseresznyefád?